Versben nemcsak a gondolat nem marad épen (...), de még az érzések is átszüremlenek a megolvadt szavak kohóján. A külsőségek egyszerre mind elesnek, és legbelül állunk, a lelki műhely legközepén, más formájú, más színű, más illatú, más értelmű dolgok vesznek körül, mint kinn a napvilágon.
Csókban élő csóktalanok
Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.
Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.
Az örök gyermekség
Édes átok:
Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot.
Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.
Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.
Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.
S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.
Seregesen senkik jönnek
Minden semmirevalónak,
Gácsnak, svábnak és zsidónak:
Grádics adatott:
Itt alant már csak egyedül
Maradok...
Sürög a vad, magyar élet,
Még a némák is beszélnek
S uccám ellepik
S bárki taknyost egy bõsz iram
Fölrepit.
Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon,
Mi bennem gyült, mindenkié.
A vagyon.
Mind a szépet, amit hoztam
S ami új, nagy, átkozottan
Sok, pazar ige:
Úri, léha nullák raja
Söpri be.
Álmagyarok s jöttment népség
S címeres, ronda cselédség
S nagyúri nagyok:
Ez idõben, itt, valaki:
Én vagyok.
Új igéim tán nem hatnak,
Rossz frigyesim elhagyhatnak
S nõhet a fülem,
De nem lesz itt semmi, soha
Nélkülem.
Levél-féle Móricz Zsigmondhoz
Rózsafa-vonóként nagy zöngésû húrhoz
Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
Szóban hozta vón' el a beteg, ki küldte,
De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.
Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
Adják át Móricznak ezt az én levelem.
A könnyes, áldott hang, aki általadja,
Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.
Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond,
Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
Én-fajta versekben az ember nem kertel.
Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
Jól kezdett s elromlott, dicsõ háborúban,
Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.
Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
Aszúra fog érni minden szép gerezded,
Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:
Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
És mégis siettél: meglepõdve vitted
Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek,
Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
Sok, most ébredezõ, ó kitalálással.
És ha hébe-hóba talán másként véled:
Erõs vagy, mert erõs lelkedben az Élet.
Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:
Sári Bíró vallja és bõsz Túri Dani,
De ezerszer szebben, mert újabbról vallja
Gyõzõ, nagy lelkednek minden kis zsivajja.
És ami benned él s el fog jönni hozzánk,
Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,
Ezer kimondatlan magyar bánat, titok,
Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog.
Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat,
De mesekirályfik táltosai fújnak,
Ördög hordjon el már minden bolond verset:
Életet kívánunk, valószínüt, nyerset
S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,
Mi új Ludas Matyink többször visszaadja.
Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
Gondolom, te voltál ez a >>másik<< nálunk,
Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
Szóval: az Életet, mely tõlünk messze tünt,
Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza,
Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.
Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:
Ma te vagy a tévõ és jótékony gyermek,
Nyugat csapatjának keleti zászlója,
Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.
Néha kényeskedõ, de magyar hatalmú,
Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú,
Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás,
Szentírásos ember, kinek szent az írás.
Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,
Ma benned sarjadnak az õs, magyar tövek.
Ha tán bolondítnál s igazi se volnál,
Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.
Téli Budapestnek kevés, vídám fája
Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja
S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja:
Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.
De engem szeressen: így üzenek neki
S jó, hogyha az embert ilyen is szereti,
Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál
S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.
Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
Készül, mert készítik, az én szemfedelem,
De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem.
Magyar sors-kockákon ez ígyen döntõdött,
Mind összekerülünk közös mártir-hõsök
S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
Volt egy szent szándékunk: gyönyörûket írni.
Sem utódja sem boldog őse
Sem utódja, sem boldog õse,
Sem rokona, sem ismerõse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Elfogyni az ölelésben
Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
135 éve.