Újrakezdés a nyomor szagával

Mindig abba hagyom. Aztán újra kezdem. Egyszerűen nem tudok élni az írás nélkül, pedig a munkámból adódóan egész nap formálom a szavakat. De az nem elégít ki. Újra itt. Nem akarom veszni hagyni ezt a blogot. Pedig nem fektettem bele kellő energiát. Sose fektetek. Mindig előröl kezdem. 

Ma a szegénységről kell írnom. Sose értékelem, amim van. 

Múlt héten anyukám elajándékozott egy 24 éves Hajdú mosógépet. Volt rá jelentkező bőven. Eladott pár dolgot az interneten, egy hétig foglalják a 400 forintos felsőt. Ma láttam egy nénit, akinek a cipzárja helyén kulcstartó volt. Elajándékoztam egy fél péksütit egy hajléktalannak. Láttam az ételosztó kocsit a Sportcsarnoknál. Sorban álltak az emberek. Leszállok a buszról, felszállok a buszra, és csak azt látom, hogy üresek a pénztárcák,csoda , hogy jegyre futja. És még én panaszkodom. 
Az egyik barátunknak leégett a kerti háza, gyűjtünk neki, mert egyedül nem tudná finanszírozni az újraépítését.

 Mindeközben, én cigarettát vettem, könyvet, reggelinek valót, befizetem a csekkeket, sportolni járok meg szórakozni. És sajnáltatom magam, hogy nincs pénzem. Milyen ember vagyok én? Holott átéltem a nélkülözést, csak már olyan régen volt, hogy nem emlékszem a "nincs " szagára. Szerencsés vagyok, örülhetek , hogy van munkám, rokonaim,  barátaim, emberek , akik mellettem állnak, akik segítenek. Örülhetek,hogy egy kistacskót nevelhetek, hogy nem fázom, és, hogy van mit ennem. Mégsem értékelem. Csak nagy ritkán, mikor ennyi mindent észreveszek.

Különben elsétálunk a nyomor mellett.

Inkább nem vesszük észre, csak, hogy ne rontsa el a napunkat, hogy ne kelljen vele foglalkoznunk. Csak sétálunk, és magunkra gondolunk. Mikor lettünk ilyen önzők? Miért nem menthetem meg a világot? Miért nem értékelem, az életem? Ha megtalálom a kérdésekre a választ, megírom. Nem biztos, hogy rögtön, de majd, ha úgy érzem. Pont , mint ahogy ez a bejegyzés született. 

Szerelmi embargó

Kimondtuk. Nem volt telefon, menekülési útvonal, egyéb elfoglaltság. Egyszerűen csak mindkettőnk száján kimászott. A csúf igazság, az, hogy ezt így nem folytathatjuk tovább, mert akkor mindketten beleőrülünk, és darabokra szedjük az amúgy sem épnek mondható szívmaradványainkat. Annyi kérdésem volt, de nem beszélt. Még nem tudott. Annyi mondandóm volt, de még nem beszéltem. Csak ültünk egymás mellett, és hagytuk, hogy a szél tovább repítse a szerelmünket. Talán valaki magányosra fújta.

Minden egy tavaszi estén kezdődött, és minden ott is ért véget.  Csendesen, nyugodtan, és átkozottul szépen. 

Boldogság Világnapja?

Bizony, idén első alkalommal ünneplik a legjobb érzés, a megfoghatatlan csoda világnapját.  Az ENSZ Közgyűlése 2012 júniusában nyilvánította a boldogság nemzetközi napjává március 20-át. A Közgyűlés hangsúlyozta, hogy a BOLDOGSÁG keresése az emberi lét egyik alapvető célja.  Emellett ma ünnepeljük az aprósütemények királynőjét a MACARON-t is. Érdekes, hogy ezt a két szeretet elemet egy napra tették.

Mellesleg, aranyos kezdeményezés mindkettő, de egyben szomorú is, hogy külön világnapot kell szentelnünk a boldogságnak. Elvileg ezért élünk, hogy megtaláljuk, ha megtaláltuk, elfelejtsük, mert folyamatosan körül vesz minket, és ha kicsúszna a kezünkből , ismét útnak induljunk megkeresni és élvezni. Bár általában keresni sem kell, mert csak úgy betoppan hajlékunkba, észrevétlenül.


A boldogság,  Harry Potter láthatatlanná tévő köpönyege, vagy egy színes mascarponés olasz huncutság. Teljesen mindegy. Élvezzük!