Mindig abba hagyom. Aztán újra kezdem. Egyszerűen nem tudok élni az írás nélkül, pedig a munkámból adódóan egész nap formálom a szavakat. De az nem elégít ki. Újra itt. Nem akarom veszni hagyni ezt a blogot. Pedig nem fektettem bele kellő energiát. Sose fektetek. Mindig előröl kezdem.
Ma a szegénységről kell írnom. Sose értékelem, amim van.
Múlt héten anyukám elajándékozott egy 24 éves Hajdú mosógépet. Volt rá jelentkező bőven. Eladott pár dolgot az interneten, egy hétig foglalják a 400 forintos felsőt. Ma láttam egy nénit, akinek a cipzárja helyén kulcstartó volt. Elajándékoztam egy fél péksütit egy hajléktalannak. Láttam az ételosztó kocsit a Sportcsarnoknál. Sorban álltak az emberek. Leszállok a buszról, felszállok a buszra, és csak azt látom, hogy üresek a pénztárcák,csoda , hogy jegyre futja. És még én panaszkodom.
Az egyik barátunknak leégett a kerti háza, gyűjtünk neki, mert egyedül nem tudná finanszírozni az újraépítését.
Mindeközben, én cigarettát vettem, könyvet, reggelinek valót, befizetem a csekkeket, sportolni járok meg szórakozni. És sajnáltatom magam, hogy nincs pénzem. Milyen ember vagyok én? Holott átéltem a nélkülözést, csak már olyan régen volt, hogy nem emlékszem a "nincs " szagára. Szerencsés vagyok, örülhetek , hogy van munkám, rokonaim, barátaim, emberek , akik mellettem állnak, akik segítenek. Örülhetek,hogy egy kistacskót nevelhetek, hogy nem fázom, és, hogy van mit ennem. Mégsem értékelem. Csak nagy ritkán, mikor ennyi mindent észreveszek.
Különben elsétálunk a nyomor mellett.
Inkább nem vesszük észre, csak, hogy ne rontsa el a napunkat, hogy ne kelljen vele foglalkoznunk. Csak sétálunk, és magunkra gondolunk. Mikor lettünk ilyen önzők? Miért nem menthetem meg a világot? Miért nem értékelem, az életem? Ha megtalálom a kérdésekre a választ, megírom. Nem biztos, hogy rögtön, de majd, ha úgy érzem. Pont , mint ahogy ez a bejegyzés született.
Ma a szegénységről kell írnom. Sose értékelem, amim van.
Múlt héten anyukám elajándékozott egy 24 éves Hajdú mosógépet. Volt rá jelentkező bőven. Eladott pár dolgot az interneten, egy hétig foglalják a 400 forintos felsőt. Ma láttam egy nénit, akinek a cipzárja helyén kulcstartó volt. Elajándékoztam egy fél péksütit egy hajléktalannak. Láttam az ételosztó kocsit a Sportcsarnoknál. Sorban álltak az emberek. Leszállok a buszról, felszállok a buszra, és csak azt látom, hogy üresek a pénztárcák,csoda , hogy jegyre futja. És még én panaszkodom.
Az egyik barátunknak leégett a kerti háza, gyűjtünk neki, mert egyedül nem tudná finanszírozni az újraépítését.
Mindeközben, én cigarettát vettem, könyvet, reggelinek valót, befizetem a csekkeket, sportolni járok meg szórakozni. És sajnáltatom magam, hogy nincs pénzem. Milyen ember vagyok én? Holott átéltem a nélkülözést, csak már olyan régen volt, hogy nem emlékszem a "nincs " szagára. Szerencsés vagyok, örülhetek , hogy van munkám, rokonaim, barátaim, emberek , akik mellettem állnak, akik segítenek. Örülhetek,hogy egy kistacskót nevelhetek, hogy nem fázom, és, hogy van mit ennem. Mégsem értékelem. Csak nagy ritkán, mikor ennyi mindent észreveszek.
Különben elsétálunk a nyomor mellett.
Inkább nem vesszük észre, csak, hogy ne rontsa el a napunkat, hogy ne kelljen vele foglalkoznunk. Csak sétálunk, és magunkra gondolunk. Mikor lettünk ilyen önzők? Miért nem menthetem meg a világot? Miért nem értékelem, az életem? Ha megtalálom a kérdésekre a választ, megírom. Nem biztos, hogy rögtön, de majd, ha úgy érzem. Pont , mint ahogy ez a bejegyzés született.
