Kimondtuk. Nem volt telefon, menekülési útvonal, egyéb elfoglaltság. Egyszerűen csak mindkettőnk száján kimászott. A csúf igazság, az, hogy ezt így nem folytathatjuk tovább, mert akkor mindketten beleőrülünk, és darabokra szedjük az amúgy sem épnek mondható szívmaradványainkat. Annyi kérdésem volt, de nem beszélt. Még nem tudott. Annyi mondandóm volt, de még nem beszéltem. Csak ültünk egymás mellett, és hagytuk, hogy a szél tovább repítse a szerelmünket. Talán valaki magányosra fújta.
Minden egy tavaszi estén kezdődött, és minden ott is ért véget. Csendesen, nyugodtan, és átkozottul szépen.
